Halak

Halak mintegy 450 millió éve élnek Földünkön. Alapjában véve két, teljesen különböző csoportja alakult ki: ezek a porcos halak és a csontos halak. Minden, közönséges akváriumban tartott hal a csontos halak csoportjába tartozik. A porcos halak kézé a rájákat és a cápákat soroljuk.

A hal a vízben való élethez alkalmazkodva áramvonalas testformát alakított ki, és többé vagy kevésbé lapos testű. A vízben való gyors mozgásra az úszók szolgálnak. Az előrehaladást normál esetben a farokúszó szolgálja, amelyet a farok erős izomzatának oldalra csapásával használ a hal. A többi uszony elsősorban a stabilizáláshoz és a vízben elfoglalt helyzet beállítására szolgál, de ezekkel tudja magát lefékezni is a hal. Az említett alaptípus mellett más mozgásformák is léteznek, pl. az angolnak kígyózó mozgása vagy a gömbhalak mellúszóinak evezőmozgása . Ideális esetben a hal a vízben kiegyensúlyozott, ami azt jelenti, hogy se nem nehezebb, se nem könnyebb annál a víznél, amelyben él, ezáltal lebeg az általa megválasztott vízmélységben. E célból egy levegővel töltött úszóhólyagot találunk a hal testében, amelynek térfogata, töltöttsége változtatható, ez teszi lehetővé a halnak, hogy fajsúlyát mindig a megfelelő értékre állítsa be.

Sok halfajt ismerünk, amelyek képviselői mar évmilliók óta nem a szabad, nyílt vízben töltik életüket. Ezek alkalmazkodtak a meghatározott életkörülményekhez, pl. a vízfenéken való élethez a lepényhalak és egyes harcsák, a szűk barlangokban, üregekben élő, kígyó alakú fajok (angolnak, murénák), vagy a sekély partokon élő halak, mint az iszapúszók. Ugyanilyen módon az evolúció során a test alakja az új körülményeknek megfelelően is megváltozhatott, specializálódhatott, esetleg visszafejlődhettek az uszonyok, az úszóhólyag vagy bármely más szerv is.

A halak számára rendkívül fontos a fényérzékelő szerv. Szemük mindenekelőtt két pontban különbözik a szárazföldön élő állatokétól. A halaknak nincs szemhéjuk, ami a szárazföldi állatok szemét a kiszáradástól és a portól védi, és a halak szeme nyugalomban közellátásra van beállítva. A szárazföldi állatok normál esetben a távoli tárgyakat látják élesen, és szemüket a közellátáshoz izmokkal kell beállítaniuk. A halaknál ez fordított, sokkal fontosabb a közeli tárgyak észlelése, hisz a vízben nagy távolságra még ideális látási viszonyok mellett sem látni.

Természetesen a halak kémiai érzékelőkkel is rendelkeznek. Sok fajon találunk a száj környéken speciális tapogatókat vagy ízérzékelőket, bajuszt. Egyesek, mint a gurámik, az ízeket a fonalszerűvé alakult hasúszóikkal is képesek érezni. A gurámik érzékelő fonalaikat azonban nem annyira a táplálék megszerzésére vagy ellenőrzésére használják, sokkal inkább fajtársaikat ,,kóstolgatják”.

Természetesen minden hal számára rendkívül fontos azt tudni, hogy milyen távol van tőle a zsákmánya, illetve ellensége. Ehhez a szem, mint az előbb mar említettük, nem a legmegbízhatóbb. A vízben ezen egy különleges szerv, az oldalvonalszerv segít. Ez egy bőrbe süllyedő csatorna, amely a hal testének oldalán minden különös nehézség nélkül felismerhető . A fej környéken az oldalvonalszerv a legtöbb esetben sok apróbb csatornácskára oszlik el. A könnyen elmozdítható nyálkával töltött csövecskék a külvilággal apró pórusokon keresztül érintkeznek. Ha a hal testét nyomáshullámok érik, azok a könnyen mozduló nyálkát kissé eltolják a csatornában, így az ott található igen nagy számú parányi érzékelő szőrszálat is elmozdítják. Az érzékelőszőrök segítségével a hal jelentest kap arról, ha egy tárgy közeledik, hogy az nagy vagy kicsi, milyen alakú, milyen a sebessége. Ez a távolra ható tapintó érzékelés a hal számára, amely úszása közben maga is kelt nyomáshullámokat, a környezetében levő mozdulatlan tárgyakról is információt szolgáltat. Mindez az echolot—elv alapján lehetséges. A mozgás által keltett nyomáshullámokat a környező tárgyak többé vagy kevésbé visszaverik, amely azokat az oldalvonalszervével érzékelni képes.

Akkor is, ha a halak füle kívülről nem ismerhető fel, a hallásuk kiváló. Belső fülük az elvet tekintve hasonló a mi fülünkhöz. Egyes fajok, mint pl. a pontyfélék, ezen kívül még egy különleges hangerősítő mechanizmussal is rendelkeznek, amely az úszóhólyaggal van kapcsolatban. Amely állat a zajokat képes felfogni, az természetesen maga is képes hangokat kelteni. A valóságban a halak nemcsak hogy nem süketek, de nem is némák. Nagyon sok faj a víz alatt szabályos koncerteket rendez. Csupán mi, emberek nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ezeket a zajokat észlelni is tudjuk. Azonban az akvárium előtt, ahhoz közel állva nekünk is esélyünk van arra, hogy a halak által keltett hangokat minden különös nehézség nélkül meghalljuk. Egyes csíkok jelentős, kattanásszerű hangokat hallatnak. A vitorláshalak, a gurámik, és természetesen az ismert pompás vagy kurrogó gurámi az egymás közti érintkezésben is felhasználják ezeket.

Kétségtelen, hogy a halak számára általában a szemek fontosabbak, mint a hallás. A fajtársakkal, de az idegen fajú állatokkal való kommunikációban a legnagyobb szerepet a testtartás megváltoztatása, az uszonyok helyzete és a színek jelentik. Fenyegetés kifejezésére, de főleg udvarláskor különösen feltűnő tartást vesz fel a hal, és teste pompás színekben mutatkozik.

Másrészt a környezethez alkalmazkodó, nyugodt életmódot folytató állatok között az alakot elrejtő, környezettel összeolvadó színminták gyakran álcázásra, védelemre szolgálnak. Érdekes megfigyelni, hogy egyes halak hogyan oldjak meg a konfliktust: egyrészt hogy fajtársaik számára láthatók legyenek, másrészt, hogy a veszélyes ellenségekkel szemben láthatatlanok maradjanak. Sok faj egyedei oldalról és alulról mutatják a legfeltűnőbb színeket, illetve színmintázatot, mint pl. a gurámik nászruhájukban. Ezeket a halakat természetes hazájukban elsősorban a levegőből támadó madarak fenyegetik. Figyeljük meg egyszer az akváriumi halakat felülről: rendkívül jól álcázottnak találjuk majd őket. Különösen akkor tapasztalhatjuk ezt, ha egyes halakat ki akarunk venni az akváriumból, és közben felülről nézünk a medencébe. E szabály alól kivételt kizárólag a mesterségesen tenyésztett, tehát olyan halak képeznek, amelyek a szabad természetben nem fordulnak elő: az aranyhalak, a sziámi harcoshalak, a vörös szifó és egyes fehér, albínó formák.

A díszhalakat durván két nagy csoportba sorolhatjuk: a csoportosan, rajban élőkre, és az egyedül élő halak csoportjára. Az elsőbe azok a fajok tartoznak, amelyek mindig társaságban, saját fajtársaik között élnek. Az ilyen halakból legalább hat, esetleg még több, egy fajhoz tartozó állatot vásároljunk. Ha rajban élő halakat egyesével vagy párosával tartunk, általában neurotikus tünetek uralkodnak el rajtuk. Ilyenkor az egyébként vidáman úszkáló halak vagy egy sarokba húzódnak és ott gubbasztanak, félénkek lesznek, kerülik más halak társaságát, lassan elhíznak és idő előtt elpusztulnak, vagy az akvárium rémeivé válnak, állandóan kergetve a többi halat, vagy más módon kárt okozhatnak a többi akváriumlakóban. Ha a raj túl kevés példányból áll, akkor is előfordulhat, hogy egy-két példányon állandó üldözési mánia vesz erőt.
A helyesen tartott rajban élő halak ennek ellenére a legjobb akváriumi állatok. Elsősorban azért, mert saját fajtársaikkal szemben ártatlanok, barátságosak, társaságkedvelők, élénk és gyors mozdulataikkal, pompás színeikkel pedig az egész medencét élettel töltik meg.

A magányosan élő vagy réviért kijelölő halak pontosan az ellentétei az előbbi csoportnak. A revierben élő halak az akvárium egy részét sajátjuknak tekintik ugyanúgy, mint a szabadban. A fajidegen halakat általában nem bántják, ha azok keresztülúsznak az általuk elfoglalt részen, illetve ha rövid ideig tartózkodnak ott. Az azonos fajhoz tartozókat azonban nagyon hevesen elzavarják területükről. A revier a legtöbb esetben a keltetőrésznek, illetve az élelemszerzés és a fiatalok felnevelési helyének számít.
Ezzel már világossá válik, hogy a magányosan élő halak esetében az elébb említett szabály alól, miszerint fajtársaikat elzavarják, kivételnek is lennie kell: az ivari partnerek természetesen kivételt képeznek: a párt választott és párban élő halaknál esetenként meglehetősen hosszú ideig, másoknál legalább a szaporodási időszak tartamára. Ezek az állatok érdekes viselkedésükkel, különösen pedig speciális, különleges utódgondozásukkal összehasonlíthatatlanul több élvezetet és érdekes megfigyelést tesznek lehetővé, mint a rajban élő halak. Mivel azonban tartásuk és nevelésük valamivel bonyolultabb, többet is kell tudnunk róluk.